Személyes történetek '56-ból

1956 a kortársak szemével

Reggel bementem a műszaki egyetemre. A professzorok zöme sötét ruhában jött be, néhányuknak kokárdája is volt. Borzasztó lelkesek és kedvesek voltak, egyöntetűen a diákság mellett álltak. Rengeteget jelentett egyébként, főleg biztonságérzetet, hiszen ebben a négy-öt évben az ember nem kötődik máshoz jóformán, mint a tanáraihoz, és abból, hogy ők mellettünk álltak, úgy éreztük, hogy amit teszünk, az mindenképpen jó dolog.
24 éves egyetemista
 
Felszaladtam még a jogtörténeti tanszékre, ahol csak az öreg Eckhart Ferenc professzort találtam. Nyilvánvaló volt, hogy elmegyek a felvonulásra, nem kalkuláltam, hogy mi lehet belőle, de amikor az öreg Eckhart azt mondta: „Vigyázzatok!”, akkor kiszakadt belőlem, hogy „már késő”, és tudtam, hogy már nincs visszaút.
21 éves egyetemista
 
Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy: „Rusz-kik, haza!”. A Külügyminisztérium előtt láttuk, ahogy a kiskatonák kirakták a laktanya ablakába a magyar zászlót. Ahol mentünk, csatlakoztak hozzánk. Óriási élmény volt!
32 éves könyvtáros

„Ruszkik haza!” felirat
1956

Ahogy közeledtünk a Bem-szoborhoz, a hangulat izzóvá vált, és a szemünk láttára kezdődött el a magyar címer kivágása a zászlókból. A Bem téren a kiskatonák tömegével néztek ki a laktanya ablakán. Úgy emlékszem, éppen Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt a szobor talapzatáról.
41 éves igazgató
 
A Bem téren kicsit ki is szakadtunk az eseményekből. Először úgy volt, hogy a Parlament elé a Kossuth hídon mennek át, de akkora tömeget nem engedtek át, mert a szerkezet nem bírta a terhelést, ezért a Margit hídon ment vissza a tömeg Pestre.
17 éves középiskolás
 
A Minisztertanács ülését ekkor berekesztették, mert a tüntetők a Bem térről már elindultak a Parlament felé, majd megérkeztek a Kossuth térre. Öt óra felé mentem haza a Lánchídon keresztül. A rádiók hangosan szóltak. Én már otthon hallgattam végig Gerő Ernő beszédét, amely ahelyett, hogy nyugalomra intett volna, izgató és felháborító volt, olaj a tűzre.
35 éves miniszter
 
Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat. Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: „Rusz-kik haza!” és „Nagyim-réta-kormány-ba!”
32 éves könyvelő

Elindult a tüntetés. Én a Rákóczi úton, valahol a Színművészeti Főiskola környékén csatlakoztam hozzájuk. A főiskoláról ott voltak a tanáraink, meg Herskó János, Kovács András. Úgy emlékszem, hogy Déry Tibor is ott jött köztünk, ugyanabban a sorban menetelt, mint mi. Amikor kiértünk a Sztálin útra, megláttuk a falon a Sztálin névtáblát. Akkor Pistával és Jóskával úgy döntöttünk, hogy leszedjük. A tömeg őrjöngött a gyönyörűségtől. Ez nekünk nagyon tetszett, és nagyon lelkesített bennünket.
26 éves filmrendező
 
Délután Kassák Lajossal lett volna lektori megbeszélésem. A Parlament felé menet fölhívtam, hogy tudjon róla, miért nem mentem. A bejárónő vette fel a kagylót, mondta, hogy Kassák úrék bementek a városba. És ahogy a Fény eszpresszó elé kanyarodtam, a Margit híd felől épp Kassák jött velem szemben, magas tót kalapban, a feleségével és Szántó Judittal, József Attila volt élettársával az oldalán. Megálltam, beszélgettünk. Egyszer csak ez jött a számra: „Mondja, Kassák mester, 18-ban is így kezdődött?” Erre Kassák rám nézett, és a maga jellegzetes palócos akcentusával azt mondta: „Urám, ez már mágá á forrádálom.”
29 éves író
 
Végül is fél négy tájékán odaértünk a Kossuth térre. Szemben álltam azzal a balkonnal, ahol aztán Nagy Imre beszélt. Míg ott vártunk, különböző hírek jöttek, és mind több és több ember. Körülöttem munkásfiatalok álltak. Egyszerre csak meggyújtották a piros csillagot a Parlament kupolájának csúcsán. A nép elkezdett ordítani, hogy oltsák el. Egyszer csak megjelent Nagy Imre, és elkezdett beszélni. Úgy kezdte, hogy: „Elvtársak!” Amire borzalmas tiltakozó ordítás lett a válasz, ami őt nagyon megszeppentette, és meg is állt egy pillanatra. A beszédét alig lehetett hallani, én is, aki az erkélytől alig harminc méterre álltam, csak azt értettem belőle, hogy majd át fog menni a pártközpontba. Furcsa feszültség volt a levegőben. Ott volt velünk szemben ez az álgótikus épület, és azt éreztem, hogy bent az emberek félnek, aminek az egyik jele az volt, hogy eloltották a piros csillagot. Ez magáért beszélt.
31 éves újságíró
 
Nekivágtunk a tömegnek, és megpróbáltunk keresztülhatolni. Végül rájöttünk, hogy azt kell kiabálni: „Itt van Nagy Imre, most megy föl beszélni!” Valahogy bekerültünk a Parlamentbe, és gyalog mentünk fel az emeletre, ahol egy szobában Erdei Ferencet találtuk a feleségével. Borzasztó örömmel karon fogták Nagy Imrét. Aztán kinyitottak egy ablakot, mert abban a szobában nem volt erkély. Széket húztak oda, arra állt fel Nagy Imre, majd átlépett az ablakba, ott körülbelül szájmagasságra volt már beigazítva a mikrofon. És akkor kitört belőlem: „Te jó Isten, ki fog esni.” Így aztán Erdei és én két oldalról tartottuk, végig a beszéd alatt.
43 éves újságíró
 
Jó volt ezeken a randa utcákon így rohanni és üvölteni. Isten tudja, miket: „Ruszkik haza!” meg hasonlókat. Biztosan énekeltünk is, szóval ilyen eksztatikus valami volt. Megérkeztünk a felvonulási térre, ahol éppen a Sztálin-szobor döntögetése folyt. Ez is elég sokáig tartott. Erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. Nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: „Tartsd magad, Jóska!” Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni. Végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt.
21 éves egyetemista
 
A Bródy Sándor utca felől fegyverropogást lehetett hallani, s az idősebbek mondták, hogy életveszélyes a Rádióhoz menni. Ekkor találkoztam az első sebesülttel. Többen hoztak egy embert, akinek lőtt sebe volt és erősen vérzett. Akik cipelték, egyre csak kiabáltak: „Van orvos maguk között?” A közelben volt egy SZTK-rendelő, egy helyi lakos odavezette a sebesültet cipelőket, és a tömeg nagyon gyorsan betörte a rendelő ajtaját, orvos is, ápoló is került, ellátták a sebet. Az orvos kiszólt a rendelőből, hogy terjesszük el a tömegben, hol van a sebkötöző, hadd tudják az emberek, hová kell a sebesülteket szállítani.
15 éves középiskolás
 
Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. Kimentem a Liszt Ferenc térről az Andrássy útra, és a Belváros irányába fordultam. Akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember éppen egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki az emléktáblát, mely szerint ez Sztálin elvtársról elnevezett út. Nagy taps volt. Egyszer csak arra figyelünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk arról, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk azon, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak a vezértanknak a teteje megnyílik, kidugnak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, hogy a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki az előző fújolások után.
35 éves orvos

A Kilián laktanyában, a második udvarban állt egy jó századnyi Kossuth Tüzértiszti iskolás, teljes menetfelszerelésben. Civil tömeg vette körül őket. A tömeg tombolt: „Adjátok ide a fegyvert, vagy harcoljatok!” Elég nagy nyomás alatt voltak, feszült volt a hangulat. Egyszer csak kiállt eléjük egy őrnagy, és azt mondta: „Megparancsolom, hogy a dolgozó nép kívánságára adják át fegyvereiket a dolgozó népnek!” No, én már akkor kinéztem magamnak azt a karabélyt, amire szükségem volt, és rögtön ráugrottam az illetőre. Nagy bambán kiakasztotta a nyakából a puskát, elvettem, és már loholtam is kifelé a kapun.
17 éves segédmunkás
 
„Itt van Csepel, megjött Csepel!” Konvojban jöttünk, az autó tele fiatallal. Óriási hangorkán volt, harsogták: „Megjött Csepel!” A Boráros téri hídnál fordultunk be, a Múzeum utca felé vettük az irányt. Egy-egy kocsin voltunk vagy negyvenen-ötvenen, összesen talán négy-ötszázan. A Nemzeti Múzeum mögött már nem tudtunk továbbmenni, ott leálltunk.
Akkor már nagyon erősen lőttek. Én leszálltam az autóról, a csepeliek legtöbbje is leszállt, és egy darabig még együtt voltunk. Utána az autók elmentek a Lampartba, ahol gombos villával szórták a géppisztolyokat az utcára. Mikor leszálltunk a teherautóról, és bepréseltük magunkat a Múzeum utcához, erős könnyfakasztó gázszag volt már, de azért ki lehetett bírni. Talán két század magyar katona állt ott, lábhoz tett puskával, és két harckocsi. Álltak mozdulatlanul. A csepeliek elkezdték az agitációjukat. „Mit álltok itt? Miért van puskátok? Miért nem segítetek? A rohadt ÁVH!” Majd mintha megrendezett dráma lenne, egyszer csak négy fiatalember hoz egy agyonlőtt magyar katonatisztet. És megállnak: „Nesztek, katonák, itt van a tisztetek! Az ÁVH agyonlőtte. Nézzétek csak!” És a harckocsin a katonák parancsnoka azt mondta, hogy addig ők nem tehetnek semmit, amíg parancsot nem kapnak. Ekkor a harckocsiból kihúztak egy tábornokot, remegett a térde. Nem tudom, összecsinálta-e magát, mert én már láttam félő embert, de ilyet még nem. Egyébként a munkásmozgalom régi harcosa volt. Körbevették. „Miért nem ad parancsot?” „Kérem, a minisztériumba kell bemenni, addig nem adhatok parancsot, katonaesküt tettem.” Végül abban állapodtak meg, hogy bemegy a minisztériumba, és személyesen tesz jelentést. A tömeg persze nem hitt neki.
30 éves szakmunkás
 
23-án este még bementem a Magyar Honvédelmi Szövetség rádióadójába, ami rádióamatőr-összeköttetésekre volt rendelkezésre bocsátva, mert kíváncsi voltam, tud-e a világ erről a felkelésről. Próbáltam több rádióhullámot keresni, Szabad Európát, ezt-azt, de nem találtam semmit. Csak egy csehszlovák rádióssal teremtettem összeköttetést, akivel már korábban is beszéltem, és megkérdeztem tőle, tud-e arról, hogy Magyarországon felkelés van. Azt mondta, hogy nem tud semmit. Mivel ez egy elég nagy teljesítményű adó volt, éjszaka két-három óráig folyamatosan mondtuk, hogy Magyarországon felkelés van. Ha jól emlékszem, a negyven méteres hullámhosszon. Október 24-én hajnalban hagytuk abba. Két órakor ezen a rádióadón beolvastuk még a műegyetemisták által megfogalmazott szöveget is, magyarul, angolul, és azt hiszem, oroszul. A szövegnek körülbelül az volt a tartalma, hogy értesítjük a szomszéd népeket és a világ népeit, hogy Magyarországon nagy tömeg lázadt fel a Szovjetunió ellen, és nagyon félünk, hogy a hivatalos Magyar Rádió hamis híreket vagy semmilyen hírt nem ad. Később hallottam, hogy ezt az adásunkat hallották Nyugaton, sőt úgy tudom, hogy a Szabad Európa is vette.
25 éves technikus

Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívuma